A hagyományos japán kard minden bizonnyal a lehető legszebb kard ami a világon készül és valószínűleg az összed kard közül a leghatékonyabb is.

   Minden japán kard az elkészítése során - még a mai napig is - egy nagyon hosszú folyamaton megy keresztül, amelyet a kovács és a segédei nagy figyelemmel készítenek el, melynek során ismételten áldozatot mutatnak be az isteneknek a kovácsok házi Shinto oltárán meditációval, Misogival és rituális tisztálkodással.

   A pengének az elkészítése mindig - még a mai napig is - egy vallási ceremónia folyamata. A nemesség és a hatalom szimbólumaként a japán kard (Nippon To vagy Nihon To) a mai napig jelenlegi formájában egy hajlított egyélű penge, melynek hossza 60 és 100 cm között változik; ezt hívják Katanának. Ez a régi japán Kataha szóból származik, amelynek jelentése: egy vágóél - ellentétben a Kínából származó egyenes karddal amelynek két éle van és Tsuruginak vagy Kennek neveznek.

   Eredete a 800-as évekre tehető, a japán hagyomány ezt a típusú pengét egy szinte mitikus kovácsnak tulajdonítja akit Amakuninak hívtak és a Yamato-beli Uda tartományból származott.

   Minden japán kard a méretétől és a használatától függően külön nevet visel; minden hagyományos Budo - japán harcművészetet - tanuló jól ismeri például a Wakizashi és a Tanto nevét.

   Ebben a távoli időszakban amikor a kardkészítés még tapasztalati úton történt, a vastartalmú ásványok, különböző fémdarabok, a vas, az acél, amelyeket a kardkészítéshez használtak, nagyon heterogének voltak; a kovács számára elengedhetetlen volt hogy kipróbáljon minden pengét, azokívül a készítésekor minden technikai ismeretét és személyes hírnevét is felhasználta ahhoz hogy megalkossa a kardot. Ennek jelentőségét nagyon jól ismerjük a Kami (Istenek) országában.

   Az első próba az volt, hogy a kovácsolás végén a forró kardot hideg vízbe mártották (edzés). Előfordult hogy a penge ennek a kényes folyamatnak a során eltört és a kard története itt véget is ért. Ezután egy második alkalommal is edzették a pengét, de ez már nagymértékben csökkentette a penge értékét és az - ebben a háborús időszakban nélkülözhetetlen - ellenállóképességét.

   Történt egy kísérlet arra, hogy a különböző iskolák vagy a fennmaradt Ryu Ha-k mai iskoláit egyesítsék, ennek elnevezése ebben az időszakban Taméshigiri vagy Todo, vagy Batto Jutsu volt. Ez az összejövetel vezetett el a Zen Nihon Battodo Renmei rövidítve Z.N.B.R. az egész Japánt felölelő japán vágási szövetség létrehozásához. A Battodo vagy a vágás útja elnevezés időközben hivatalossá vált és egész Japánban elterjedt. Jelenleg a harcművészet referencia kifejezései az egész világon. Ez a szövetség, bár hivatalos és nagyon komoly, sajnos csak a Battodo-ra, az egyetlen kard iskolára vonatkozik. Ez a Tomaya Ryu, ami a hagyományos japán gyalogsági iskola volt és csak Tachi Waza-ban (állásban végrehajtott technikák) gyakorolták különösen a kor doktrinája szerint: vágás a vágásért.

   Ez a sportágat jelentősen visszavetette. Mert a Katanát, a Wakizashit és a Tantot éppúgy kell tudni használni állásban, Tachi Waza-ban, térdelve Seiza-ban, mint "törökülésben" Taté Hiza-ban (pontosabban ezekből a pozíciókból kiindulva) a kard kihúzásakor vagy a lépések során.

   Szerencsére a dolgok pozitív irányba változnak. Így néhány éve létrejött a Nihon Battodo So Renmei, N.B.S.R.  A régi szövetség helyét vette át és a jelentése: Az összes vágási stílus japán szövetsége. A szövetség létrehozásának egyik adminisztratív célja volt, hogy harmonikusan egyesítse a legtöbb régi, modern nagyobb és kisebb stílust. A szövetséget jelenleg a Nihon Battodo Renmei, a Japán Battodo Szövetség N.B.R. vezeti, mely a régi N.B.S.R.-t helyettesíti és aminek a legtöbb kátáját Kato Shinji Sensei alkotta meg, és kódolta.

   Ez a szövetség bár teljesen független, nagyon közel áll a Zen Nihon Kendo Dojo Renmei vagy az egész Japánra kiterjedő Kendo és Dojo szövetség Z.N.K.D.R. valamint a Zen Nihon Kendo Renmei, az egész Japánra kiterjedő Kendo szövetség Z.N.K.R.-hez. Nagyon sok vezető és aktív tag (oktatók és tanulók) gyakorolják a Battodo-t a N.B.R.-ben és a Iaidot, Kendot és a Jodot a tökéletesen strukturált és erős Z.N.K.R.-ben.

   A jelenlegi Battodo a modern Budo iskola szokásos pedagógiáján alapul, a fokozatok teljesen megegyeznek a Iaido rendszerével. Például egy oktató a saját dojo-jában adhat 6 fokkal alacsonyabb fokozatot 1-6.kyu-ig majd egy nemzeti vizsga teszi lehetővé a Yudansha-nál magasabb fokozatokat vagy a fekete övet 1-10.dan-ig. Bár Japánban és néhány országban is van rá példa, hogy a hivatalos fokozatok az 1.kyu-val kezdődnek.

   Ezzel párhuzamosan három tanári fokozat létezik: Renshi, közvelenül a 6.dan után, Kyoshi, közvetlenül a 7.dan és hét évvel a Renshi fokozat után, majd a legmagasabb és legelismertebb Hanshi (a Budo igazi marsallbotja) a 8.dan és 20 évvel a Kyoshi fokzat után, és aktív gyakorlás esetén...

   Természetesen egy minimális életkor szükséges a vizsgákhoz és meghatározott idő a vizsgák között. Például a mi rendszerünkben a 8.dan-hoz be kell tölteni az 50 évet, hogy valaki megpróbálkozhasson a 8.dannal és legalább 20 évnek kell eltelnie, hogy valaki a Hanshi megtisztelő címre pályázhasson.

   Ez csak a hivatalos japán szövetségre érvényes, melyek elismertek de számuk egy kézen megszámolható. Ez a sok szigorú szabály garantálja a technikai, eszmei és erkölcsi szintet. Szóval vigyázzunk az alig 30 éves 10.dan-os Budo mesterekkel, de ezt már mindenki régóta jól ismeri.

   Számos tradícionális iskolában fennmaradt a Menkyo rendszer, vagyis tanfolyamról kiadott bizonyítvány melyet a Soké, a Shodai Mé vagy az említett iskola Mé-je ad át és nincs semmilyen vizsgarendszer vagy rangbeli megkülönböztetés.

   Természetesen néhány mai japán vagy külföldi budoka, úgy gondolja, hogy a a gyékény vagy más berendezési eszközök vágásának (vagy néhányak számára a vágás megpróbálása) napjainkban nincs jelentősége. Ráadásul semmit nem tükröz a valódi harc kegyetlenségéből, a halálos veszélyből, ami az igazi japán karddal folytatott harcot, Shinken Shobu jellemzi. De az idők során ez volt az egyetlen lehetőség a Katana és a vágási technikák tesztelésére (mely lehetővé tette a kovácsolási technika feljődését) a japán kard használatának feljődésére, stagnálására vagy éppen a visszafejlődésére.

   A Káták rendszeres gyakorlásának csökkenése nagyban hozzájárul a jelenlegi hagyományos Budo ("még" harc művészet) hatékonyságának csökkenéséhez. De az is lehet, hogy a fiatal generációknak van igazuk, én pedig csak a középkori Japán iránt nosztalgiázok.

   El kell ismerni, hogy a Battodo történelmi jelentősége és annak fejlődése, számos japán budo "sportolónak" köszönhető. Ráadásul a különleges és erősen harcos jellege nem könnyítik meg a dolgot. A Battodo geiko kátáit mindig ketten gyakorolják, így ez egy nagyon hatékony Ken Jutsu iskola, ahol senki nem tud csalni.

   Végezetül, a korrekt vágás nem olyan nehéz, a bizonyíték, hogy nekem is sikerül, és egy másik hagyományos Budo ág rendszeres gyakorlása szintén hozzásegít ehhez, de ez sajnos nem jelemző a gyakorlók nagy részére, akik mindennek ellenére meg vannak győződve, hogy vágnak. Legnagyobb sajnálatunkra az európai Battodo oktatók sokszor találkozhattak 3-4.dan-os Iaido oktatókkal, akik nem tudnak elvágni egy egyszerű nádtekercset miközben a hatalmas Miyamoto Musashinak hiszik magukat.

   A megedzett penge ezután polírozásra került, majd a végső polírozás és élezés előtt a kovács kipróbálhatta a kardot, amennyiben volt hozzá megfelelő gyakorlata és ismerte a szükséges technikákat - vagy megkért erre egy szamurájt, gyakran az urai vagy a megrendelői közül. Ez olyan volt mintha a Battodot végzett volna valaki még idő előtt a karddal.

   Amennyiben szükséges volt, a vágási teszt eredményét (Tameshi Mei), rávéshették a kard "selyem" (markolat) részére - mint ahogy ezt a későbbiekben láthatjuk. El kell ismernünk, hogy egy új kard tesztje napjainkban is mindig kétesélyes: vágni fog-e vagy nem? El fog törni, vagy nem? Rossz a technika vagy jó? Jó volt a kovácsolás vagy rossz? Egyértelmű, hogy a kard előzetes próbára tétele - mely során ellenőrzik az élesítést, valamint a helyesen végrehajtott technika csökkentik a kudarc esélyeit egy igazi küzdelemben.

   Két csomag kellően vastag átmérőjű nedves gyékény vagy zöld bambusz elvágása elegendő volt, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a penge elég erős és hogy a csiszolás és az élesítés kellően hatékony. Ebben az állapotában a kard - amit éppen akkor kovácsoltak - még nem volt még Koshiraé-ban elkészítve (a katana teljes elkészítése és összeszerelése) és a speciális tsuka vagy Kiri Dsuka vagy az igen nehéz tsuba - amit arra használtak hogy jelentősen megnövelje a kard hatékonyságát és sebességét és a különböző vágások hatékonyságát.

   A japánon kívül nagyszerű művek léteznek franciául és angolul, így  nem is időzünk el tovább a Japánban hagyományosan kézzel kovácsolt katana elkészítésének különböző stádiumainál amelyek részletesen leírják ezt a művészeti folyamatot - mindenkinek meghagyjuk a saját specialitását. Viszont ezeknek a műveknek az olvasása, valamint több katana alapos és részletes megfigyelése lehetővé teszi mindenkinek, hogy "olvasni" tudjon egy pengét.

   A középkor hosszú, háborúkkal teli időszaka lehetővé tette a szamurájoknak, hogy a kardjukat szinte minden nap teszteljék; véget nem érő háborúk, párbajok, szenvedélyes bosszúk, edzések vagy csak "sima" gyilkosságok amely az alsóbb osztályokban is előfordultak (kereskedők, parasztok, Burakumin).

   Majd csak az edo-i korszak (1603-1867) viszonylag nyugodt időszakában, a híres Tokugawa shogun fényes uralkodása alatt láthatunk feltűnni néhány családot akik specialisták és híresek lesznek arról, hogy apáról fiúra száll köztük a kardok és egyéb hagyományos japán kovácsolással készített harci fegyverek (katana, wakizashi, ko tachi, tanto, aikuchi, yari, naginata) kipróbálása és tesztelése.

   Ez időszakban a kardokat általában szakértők próbálták ki egy speciális helyen melyet Tameshibának vagy Dodannak (homoktalapzat) hívtak, ahova az elvágandó tárgyat helyezték. A vágást összetekert nedves gyékényen vagy makiwarán, zöld bambuszon, néhány fafajtán próbálták ki, vagy a valóság kedvéért a már kivégzett halálraítéltek testén. Ide nem tartoztak bele a harcosok kasztjából származók, a nők, bőrbetegségben szenvedő férfiak, a papok vagy azok, akiknek a teste tetovált volt. Mindez azért, hogy megőrizzék a kard tisztaságát.

   A specialisták megfigyelték, hogy milyen a fémpenge elszíneződése és a behatoló képessége amikor a húshoz, a zsírhoz, a csonthoz vagy az emberi vérhez ér. Ezzel ellenőrizték a tisztaságát, minőségét és a hibáit. Ezért a kardot kipróbálók egy nagyon egyszerű köpenyben gyakoroltak azért, hogy megkíméljék a kimonójukat a vércseppektől.

   A kutyák és a macskák szintén ilyen próbaalanyok voltak, de használtak fémlemezeket vagy régi, megrozsdásodott szamuráj sisakokat amelyeket faállványra helyeztek. Mesélik, hogy néhány halálraítélt nagy kavicsokat nyelt le, hogy megpróbálja eltörni a hóhér kardját a kivégzés során. Ebben az időszakban a Tameshigiri és ennek a végrehajtása olyan szabályt alkottak, melyek érvényesek voltak az egész társadalomra; a rituálék ceremóniája nagyon összetett és merev volt.

   Az egyik leghíresebb család - a profi fegyvertesztelők közül - minden kétség nélkül a Honami család volt; ez a név, ami azután öröklődik éppen úgy, mint az Asauémon (Yamada Asauémon Shodai, Asauémon II, III, IV, stb...). A Yamano-k is nagyon híresek voltak, különösen a Yamano Kaémon és Yamano Kanjuro.

   A leghíresebb dinasztia a Yamada és a Yamada ryu volt, akik 8 generáción keresztül követték egymást a Meiji kor (1868) első évéig. Ők nagyon híres specialistái voltak a kardfényesítésnek és polírozásnak. Az egyik legrégibb, nagy specialistája a kardteszteléseknek és bevizsgálásoknak Honami Kotoku volt, aki Tojotomi Hidejosi (1537-1598) nevű híres harcos személyes szolgálatában állt, aki egyike volt Japán egyesítőinek, mint Oda Nobunaga (1534-1582) és Tokugawa Ieyasuval (1543-1616).

   Asauémont (néha Asayémonnak, néha Asaémonnak írják) "Kubi kiri Asauémon"-nak is nevezték - melynek jelentése, Asauémon a fej vagy nyak levágó - azok az alacsonyabb rangú emberek akik nem ismerték a a Tameshigiri bonyolult technikáinak apróbb részleteit.

   Annak ellenére, hogy a japán hagyományok inkább szóban és mozdulatokban maradtak fent mint írott formában, néhányan ezek közül a családok közül (úgy tűnik hogy körülbelül egy tucatnyi) hagytak hátra írásokat és dokumentumokat arról, hogy hogyan kell bevizsgálni és kipróbálni a pengéket, melyek a mai napig nagyon értékes források, és tanulmányozási lehetőséget adnak a hajdani titok szerény és alázatos kutatóinak - akik mi vagyunk.

   Ezek a technikai leírások, melyek egyaránt anekdotikusak és filozofikusak, alapjául fognak szolgálni egy műnek, mely része lesz annak a sorozatnak ami Battodo általános történetének gyökereit fogja tárgyalni és bemutatja azokat  a specialista családokat melyek a katana és más acél fegyverek nagy ismerői voltak.

   A japán kardok viselésének, majd küzdő céllal történő használatának betiltása (Haitorei) amit a Meiji császár 1867-ben rendelt el, véget vetett ennek az évszázados hagyománynak amit akkoriban Tameshigirinek vagy próba vágásnak hívtak, a többi Budo harcművészettel egyetemben. Egy megújulás, melyet erősen jellemezett a nacionalizmus,  a Shino Japán (1894-1895) háború, az orosz-japán háború (1904-1905), amit Japán teljes összeomlása követett 1946-ban a II. világháború következtében, a Tameshigiri majdnem örökre eltűnt és majdnem teljesen feledésbe merült.

   Bár a mesterek gyakorolták és titokban tanították ezt a tradicionális iskolát a szövetségesek tiltása ellenére -melyek élén a híres Douglas MacArthur tábornok  állt (1880-1964) a gyakorlók száma folyamatosan és vészesen csökkent.  Az '50-es évek elején, a gyakorlás betiltásának visszavonása, és az ekkor megfigyelhető fellendülés - ami az összes klasszikus Budo irányzatot érintette - után, történt, hogy két elmélet látott napvilágot, melyek egy rövid ideig szemben álltak egymással.

   Az első elmélet szerint, - melyet esztéták, kézművesek, gyűjtők állítottak fel - a katanának nem volt elsődleges, harci használata - így annak a helye múzeumban van, mint hagyományos kézműves tárgy. Ezért van az, hogy néhány különleges katana mint nemzeti és kulturális kincs van elhelyezve vagy kohukoként vagy mint Japán nemzeti kincs van nyilvántartva. Az ember azonban lehet szenvedélyes elkötelezettje a japán kardnak úgy, hogy ezeket bezárná egy vitrinbe mint egy Van Gogh képet vagy más művészi tárgyat.

   A másik elmélet, melyet a Budo elkötelezettjei, tanárai és én magam is vallunk, hogy a japán kard funkciója kortól függetlenül mindig is a vágás volt és marad. Ezek az oktatók és gyakorlók, akik az örökkévalóság és a Taméshigiri hagyományainak őrzői, arra törekednek, hogy a mai modern társadalmi viszonyokhoz adaptálják a vágási technikákat, anélkül hogy azok filozófiáját, kivitelezési technikáit veszteség érné, mint ahogy ezt sok más sportágban láthatjuk, amelyek ma már csak sportok, küzdőszellem nélküli.